Hella Hajni blogja - Altassuk-e a gyereket, vagy ne?

Magától aludjon el, vagy a mi segítségünkkel a gyerkőc?

Szerintem az önálló elalvás a cél, de, hogy pontosan melyik gyereket mennyi idős kortól lehet erre rávezetni, az nyitott kérdés. Elvárni egy babától, hogy születésétől egyedül és nyugodtan, egész éjszaka aludjon: maga az irrealitás. Persze nem mondom, vannak kivételek, ezek a szülők nagyon szerencsésnek mondhatják magukat.

Mit tehetnek azok, akik nem ennyire szerencsések, mondjuk a fennmaradó 99%?

Először is már csecsemőkortól kezdhetjük jó vagy rossz irányba terelni az ügyet. Valljuk be: a kis tejillatú, szuszogó, vállunkon szépen elalvó baba óriási, szívet melengető élmény. De! Érdemes elindulni abba az irányba, hogy nem csak akkor fektetjük be a kiságyába, amikor el is aludt, hanem egy picivel előtte. Ha elkezd nyöszörögni, sírdogálni, nem kell rögtön felkapni, lehet várni vele, de sokszor elég egy pár szó, egy kis simogatás is. Érdemes éjszaka a sötéthez szoktatni, nem kell lámpának égnie a szobájában. Az éjszakai etetéseknél is célszerű olyan közeget teremteni, ami „uncsi”: sötét, csend, nem kell hozzá beszélgetni, sőt, jó ha kerüljük vele a szemkontaktust ilyenkor, mert sok babának már ez olyan élmény, amitől felpörög. Összességében legyen az a benyomása: ezért nem érdemes felkelnem.

Az egész esti lefekvési ceremóniának a végkifejlete a megnyugvás, lenyugvás legyen. Fontos, hogy mi ismerjük legjobban a saját csemeténket, mi tudjuk, hogy mi hogyan hat rá. Ezt szem előtt kell tartani. Ha őt felpörgeti egy esti tv mese, vagy a közös mondókázás, vagy a meseolvasás, akkor azt este inkább hanyagoljuk, de ha megnyugszik arra, ha dúdolgatunk neki valamit, vagy picit cirógatjuk az arcát ( a szemöldök, az áll simogatását általában nagyon szeretik ), bábozunk neki, vagy megszeretgetjük, akkor tegyük ezt. Nagyon meghitt, és a gyerekek számára a biztonságérzést erősíti az így eltöltött néhány perc, könnyebben el is engedik így a szülőt, sokszor így nem is kell megvárni, hogy álomba szenderedjen a kicsi.

Mostanában nagyon sok alvást segítő termék jelent meg az üzletek polcain: illóolajok, cd-k nyugtató hanganyaggal, projektoros babaltató készülékek, és még sorolhatnám. Én személy szerint ezeknek nem vagyok híve. Nem kétlem, valamit biztosan használnak, de elindíthatnak egy folyamatot: a gyerek csak „segítséggel” tudjon elaludni. Más lapra tartoznak a pelenkák, kis rongyik, állatkák, cumik, ezekre sem feltétlenül kell rászokatni a gyereket, itt inkább már csak azt vesszük észre, hogy hozzászokott ezekhez a kütyükhöz, megszeretett valamit és ragaszkodik hozzá, ez sok esetben segítség is az egyedül alvásához Szintén más lapra tartoznak pl. a légzésfigyelők, vagy a különböző bébi-phonok, ezek az alvás alatt a szülőket nyugtatják meg: minden O.K., minden rendben van, mindezek praktikus eszközök.

De mi a helyzet akkor, ha a gyerek már régen hozzászokott, hogy csak a mi segítségünkkel alszik el/vissza? Egy ismerősőm történetét írom le ezzel kapcsolatban. A kislány 4-5 évesen éjszaka még mindig többször ébredt, sírt, kereste az anyukáját, aki már a kimerülés határán állt, de mindig felkelt, megnyugtatta a kicsit. Egyszer úgy döntött elég, mert már nem bírja. Fokozatosan, de minden éjszaka egyre „kevesebbet adott magából”. Első éjszaka már csak odalépett az ágyhoz, nem simogatta, csak csitítgatta, következő alkalommal, már nem lépett teljesen az ágyhoz, hanem egy lépéssel előtte megállt. Utána lépésről lépésre egyre távolabb állt meg, majd csak a szoba ajtajából nyugtatta kislányát, és így néhány nap alatt eljutottak odáig, hogy a kicsi átaludta az éjszakát. A fokozatosság fontos elv, ha már meglevő szokásokon akarunk változtatni.

A téma felvetését egyébként ezúton is szeretném megköszönni ifj. Pass Gábornak, egy kedves FaceBook rajongónknak, azt hiszem sikerült egy érzékeny, sokakat foglalkoztató területre rátapintania.