Gyermeksarok

Egy szép, téli napon, Kisróka meglátogatta Szudorkát. 

- Menjünk ki a tóra korcsolyázni! – mondta.

- Mi az a korcsolyázás? – kérdezte a kismanó.

- Ó, az nagyon jó mulatság, meglátod! Gyere velem, majd én megmutatom, 

hogy  kell, nekem már egész jól megy!  

 Mikor a tópartra értek, Kisróka felvette lábára a korcsolyát, és siklani kezdett a jégen. Hatalmas köröket írt le, ugrásokat, forgásokat mutatott be. Kicsit később aztán lecsatolta a korcsolyát, és a kismanónak nyújtotta.

- Tessék, próbáld ki!

 Szudorka felcsatolta a korcsolyát, és a jégre lépett. A következő pillanatban aztán akkorát esett, hogy csillagokat látott, pedig nem is volt még este. Zavartan nézett körül, majd megpróbált felállni. Na, ez sem ment ám könnyen, újra és újra kicsúszott a lába alól a talaj. Dühösen nézett a kisrókára, akinek a könnye is kicsordult, úgy nevetett.

A karácsony utáni időszak nagy havat hozott. Szudorka és barátai, az erdei állatok, hatalmas hóembert állítottak a kicsi ház ablaka alá. A kismanó vaskos répát hozott ki a házból, az lett a hóember orra, fejére pedig egy foltozott kalap került. Miután elkészült a hóember, bementek az otthonosan meleg házikóba, levetették vizes ruháikat, szépen kiteregették, hogy megszáradjon, ők pedig leültek a kályha mellé. Szudorka finom mézes teával kínálta őket, és kedves történetekkel szórakoztatták egymást. Remekül érezték magukat, ám egyszer csak az őzike ijedten kiáltott fel:

Szudorka, a kismanó felkészülten várta a telet. Szép kis erdei kunyhót épített magának, egy aprócska kályha is duruzsolt a sarokban. Esténként üldögélt a jégvirágos ablak előtt, és figyelte a sűrű hóesést. Időnként betértek hozzá látogatóba barátai, az erdei állatok, és érdekes dolgokról meséltek neki. Megtudta, hogy egy decemberi éjszakán hosszú szakállú, prémes kucsmájú öregember látogatja meg az erdő lakóit, és hatalmas puttonyából finom falatokat varázsol elő számukra. Ezt az öregembert úgy hívják, hogy Mikulás.

Ahogy felvirradt az új nap, Szudorka frissen, kipihenten ugrott le ágyacskájáról.

- Jó reggelt! – szólította meg valaki.

- Jó reggelt! – válaszolt udvariasan a manó, és kíváncsian nézegette a hang gazdáját. Egy harangvirág nyújtózkodott a hajnali napsütésben, annak tetején pedig egy apró vízcseppecske ringatózott. szólította meg Szudorkát.

- Ki vagy te? – kérdezte a manó, mire a cseppecske énekelni kezdett:

- Az én nevem csilicsepp, csipp-csepp harmatcsepp, hajnalban én itt termek, hipp-hopp, itt termek! Ráülök egy virágra, harangvirág szirmára, sej-haj, szirmára. – A kis harmatcsepp Szudorkára kacsintott, és folytatta a bemutatkozást

- Nézd, ahogy a Napocska feljön az égre, és ragyogni kezd odafönt, felemel engem a magasba. Látod, már itt vagyok, hahó! - Csilicsepp ott ült már Napsugár tenyerén, onnan énekelt tovább:

Szudorka felkönyökölt gombaágyacskáján, magára húzta falevélpaplanját, és felnézett  a  Holdra.

- Szeretném, meghallgatni a mesédet – mondta neki.

Szudorka, a kismanó, és a Nap jó barátok lettek. Szudorka kalandokat keresve indult vándorútra, a Nap pedig szívesen tartott vele, és megtartotta az ígéretét, mesélt neki: