Szudorka és a tavasz

Olvadt a hó, melegedett az idő. A jégcsapbajszú, hókucsmás Tél helyére

Tavasz tündér érkezett. Táncos szökellésekkel, csilingelő kacagással járta

körbe a vidéket, s amerre elhaladt, a lába nyomán fű sarjadt, virág nyílott. Szudorka csodálta a Tavasz könnyedségét, vidámságát, s egy nap elébe

sietett, hogy beszéljen vele.

- Szervusz, kedves Tündér! Megengeded, hogy elkísérjelek egy darabon? Úgy szeretném látni, hogy ébreszted fel az erdőt!

- Igen, velem jöhetsz! Segíts nekem, mondjuk együtt a varázsigét:

Csipp, csepp, csepereg, a melegtől megered!

Rügyfakasztó, madárhívó, fészekrakó kikelet,

zsenge tavasz érkezett.

Gyertek elő, keljetek!

Menni fog?

- Persze, hogy menni fog! – lelkendezett a kismanó, és teli torokból fújni kezdte: Csipp,

csepp, csepereg…

- Psszt! – csitította a tündér. – Halkabban, mert megijednek az alvók. Azt szeretném, hogy a

hosszú álomból pihenten és jókedvűen térjenek magukhoz. Rendben?

- Igen, rendben, megértettem! – hajtotta le szégyenkezve fejét Szudorka, de a Tavasz szeretettel simogatta meg, amitől elillant a rossz érzés belőle. Önkéntelenül átvette a tündér táncos lépteinek ütemét, s most már halkabban, szelíden mondogatta a keltegető, hóolvasztó, jégcsap csepegtető varázsigét:

Csipp, csepp, csepereg, a melegtől megered!

Rügyfakasztó, madárhívó, fészekrakó kikelet,

zsenge tavasz érkezett.

Gyertek elő, keljetek!

Tavasz tündér megsimogatta a földet, csókot dobott az ég felé, ezerszínű mosolya beragyogta az erdőt. Szudorka alig tudott betelni a látvánnyal. Hóvirág dugta ki fejét, egy olvadozó hókupac alól, ibolya bújt elő. Kikukucskált a százszorszép, a jácint, és a sárga nárcisz is. Az állatok is ébredeztek. Kinyitotta odúját a mókus, előmászott vackából a süni, kifeküdt a napra sütkérezni a gyíkocska. Előjöttek a föld alól, a fák üregeiből a rovarok, újra szárnyalt a pöttyös katicabogár. Visszatértek hosszú útjukról a költöző madarak, egy szép napon megérkezett a sárgarigó is. Ezernyi hang töltötte be az erdőt. Madarak énekeltek, apró élőlények surrantak a fű között. Szudorka nem bírt betelni a látvánnyal! Ahogy teltek a napok egyre melegebb lett, újabb és újabb csodákat élt át. A madarak fészket építettek, tojást raktak, a tojásokból aztán apró, csupasz kis fiókák tátogatták csőrüket. A mókusnak, a süninek, a nyuszinak is kicsinyei születtek. Élettel telt meg az egész erdő.

A kismanó napról napra vidámabb, izgatottabb és elszántabb lett. Tudta, hogy folytatnia kell a vándorútját, érezte, hogy fontos feladat vár rá. Elbúcsúzott a Tavasztól, elbúcsúzott kedves barátaitól, kunyhójának kulcsát nekik ajándékozta, s megígérte, meglátogatja még őket.

Magára öltötte pöttyös nadrágját, felvette lila cipőcskéjét, fejébe nyomta csíkos kalapját, kezébe kapta csíkos kosárkáját, a kosárkába pedig néhány hamuban sült manópogácsát készített. Az ajtóból még egyszer visszanézett, nagyot sóhajtott, és elindult, hogy tovább ismerkedjen a világgal, újabb és újabb kalandokat éljen át.

2 hét múlva folytatjuk...