Szudorka kalandjai - Az óceánon is túl

A kisrigó fáradhatatlanul szelte a levegőt, pedig a manóval a hátán ez nem volt egyszerű dolog. Repültek hegyek, völgyek, patakok, kisebb-nagyobb tavak fölött. Éjszakára megálltak pihenni, ilyenkor Szudorka igen nagy hasznát vette varázstudományának. Tápláló és ízletes vacsorákat készített, amit persze a kismadár kiegészített néhány rigógyomorba való csemegével. Mielőtt lefeküdtek volna aludni, megtervezték a másnapi útvonalat. Tájékozódásul a csillagok állása, a folyók folyásiránya, s a költöző madarak elbeszélései szolgáltak számukra. Minden egyes nap abban reménykedtek, hogy megpillantják az óceánt, és megtalálják anyóka hőn szeretett unokáját.

A hetedik napon aztán, a kisrigó felkiáltott:

- Érzem, hogy közeledünk. Megérintett az óceán szele!

Újabb hét nap telt el, és a kisrigó megint felkiáltott:

- Érzem, egészen közel járunk már! Hallom a hullámok morajlását.

Ismét eltelt 7 nap, amikor a kisrigó minden eddiginél izgatottabban kiáltott fel:

- Már tudom, hogy nemsokára odaérünk! Látom az óceán habjait!

- Most már én is látom! – ujjongott Szudorka. – Mindjárt ott leszünk!

Egyre izgatottabban pásztázták a vizet, kutattak a hajó után.

- Az lesz az! – mutatott a távolba a manócska, és kis idő múlva meg is érkeztek egy hatalmas óceánjáró hajóhoz.

- Hű, mennyi ember! – csodálkozott a kismadár. – Honnan ismerjük meg anyóka unokáját?

- Ez nem probléma! – legyintett a manó. – Ha kicsit is hasonlít a nagymamájához, észrevesz majd minket.

- És ha olyan, mint a többi felnőtt?

- Nem lehet olyan! – jelentette ki Szudorka határozottan, ám ez a magabiztosság a hajó átkutatása után kezdett megcsappanni. A hajó utasai közül senki nem vett tudomást róluk, pedig a kismanó minden egyes embert megkérdezett, ismerik-e anyókát. A kisrigónak azonban igaza volt, az utasok pontosan úgy viselkedtek, mint általában a felnőtt emberek. Nem értették meg a madarak beszédét, és észre sem vették az aprócska manót.

- Nem jártunk szerencsével, de nem adjuk fel! – jelentette ki a kisrigó, és barátja is egyetértett vele. – Folytatni kell a kutatást!

Számtalan hajót jártak végig, ám mindhiába. Nem találták meg anyóka unokáját. Már-már feladták a reményt, és elindultak hazafelé, mikor egy öbölben apró halászhajót pillantottak meg. Egymásra néztek, és a rigó Szudorkával a hátán, a hajó kormányára szállt. Fiatal legény üldögélt a hajóban, aki csodálkozva pillantott rájuk:

- Hát ti meg kik vagytok?

- Én vagyok kisrigó! – szólalt meg a félénken a madár.

- Szervusz, kisrigó! Örülök, hogy meglátogattál, hiszen idejét sem tudom, mikor láttam már rigót errefelé! És te ki vagy? – fordult a manóhoz, aki alig tudott megszólalni a meglepődéstől:

- Szudorka a nevem. Te látsz engem, és érted, amit a rigó beszél? Hiszen akkor te nem lehetsz más, mint anyóka unokája! A kedves, jóságos anyóka unokája! A legény könnyek közt hallgatta végig a beszámolót nagymamájáról, aztán összecsomagolt, repülőgépre szállt s meg sem állt hazáig, anyóka barátságos lakásáig. Szudorka és a kisrigó vele együtt utaztak, így tanúja lehettek a nagy találkozásnak. Anyóka hálás szívvel köszönte meg nekik hogy újra visszakapta rég nem látott unokáját, aztán elbúcsúzott a rigótól és Szudorkától. A kismadár elrugaszkodott az ablakpárkányról és elrepült hogy csatlakozzon társaihoz, a manócska pedig elindult vándorútjára, hiszen tudta, hogy újabb kalandok, újabb feladatok várnak még rá.