Szudorka kalandjai - Szudorka az állatkertben

Szudorka elbúcsúzott Bálinttól, és hamarosan már újra az utcákat rótta. Egyszer csak két kislány mellé ért, akik vidáman beszélgettek.

- Képzeld, - mondta egyikük – anyukám megígérte, hogy holnap elmegyünk az állatkertbe!

- Az jó! – felelte a másik – Múlt héten mi is voltunk. Megnéztük a kisoroszlánt, aki nemrég született.

- De jó, biztos nagyon aranyos!

- Igen, tényleg az! Pont olyan, mint egy játékos kiscica. Ugrándozik, labdázik, vagy a mamáját nyúzza. Na szia, én már itthon is vagyok. Jó szórakozást holnapra!

Az egyik kislány bement a házba, a másik azonban ment tovább. Szudorka rövid habozás után a nyomába szegődött, és megszólította:

- Szia! Én Szudorka vagyok, a kismanó. Téged, hogy hívnak?

- Hanna vagyok. Hogy kerültél ide? Még soha nem találkoztam hozzád hasonló fura lénnyel, csak a mesében.

- Hosszú történet, de ha szeretnéd, szívesen elmesélem majd. Most egyelőre elég annyi, hogy vándorúton vagyok, ismerkedem az emberek országával, s közben segítek mindenkinek, akinek szüksége van rám. Hallottam az előbb, hogy az állatkertbe készülsz. Én még soha nem voltam ott, bár sokat olvastam róla. Elkísérhetlek?

- Persze, örülök, ha velünk jössz! Aludj nálunk, s akkor holnap együtt mehetünk.

A manócska tehát Hanna szobájában, a zoknis fiókban töltötte az éjszakát, reggel pedig kényelmesen elhelyezkedett a kabátzsebében. Már az utazás is sok-sok érdekességet tartogatott.. Buszra, majd villamosra szálltak, aztán lementek a föld alatti vasúthoz. A jegy kezelése, a mozgólépcső, szintén újdonságot jelentett számára. Az állatkertnél aztán belépőjegyet és állatoknak való eleséget vásároltak, majd elindultak a ketrecek között. Megcsodálták a zsiráf hosszú nyakát, az elefánt tekergő ormányát, a majmok akrobatikus mutatványait. Hannát legjobban a kisoroszlán érdekelte, de csalódottan tapasztalta, hogy az állatka nem ugrándozik, hanem bágyadtan gubbaszt, lógatja a fejét.

- Mi baja van? Beteg? – faggatta szüleit.

- Biztosan elfáradt – vélték ők – Gyere, megsimogatjuk a kiskecskéket, utána visszajövünk, megnézzük megint.

Hosszú ideig etették, simogatták az apró kecskéket, de mikor visszamentek az oroszlánokhoz, a kicsit még mindig ugyanabban a sarokban találták.

- Biztos, hogy baja van! – szepegett Hanna – Olyan szomorúnak látszik.

- Várj csak, majd megkérdezem! – súgta Szudorka, és egy-kettőre a ketrecben termett.

- Mi a baj? – kérdezte a kisoroszlánt. – Fáj valamid?

- Nem, csak szomorú vagyok. Elveszett a labdám, pedig az a kedvenc játékom, aludni sem tudok nélküle!

- Értem. Akkor nem csoda, hogy szomorú vagy, de segítek, és biztos megtaláljuk.

A manócska alaposan felkutatta, keresztül-kasul bejárta a ketrecet, míg egy levelekkel fedett gödör alján meglelte a labdát. Az oroszlánkölyök nagyon boldog volt, vidáman kergetőzni kezdett vele.

- Köszönöm! – kiáltotta oda a manónak, és a mamájához gurította a játékszert.

Szudorka megállapította, hogy ez a nap igen jól sikerült, és elégedetten búcsúzott el Hannától, a kisoroszlántól, és az állatkert többi lakójától.