Szudorka kalandjai - Szudorka és a vihar

Egy szép, napsütéses napon, Szudorka vidáman szökdécselve haladt a falu utcáin. Nézelődött dudorászott, időnként pedig megállt, s megtörölgette izzadó homlokát:

- Hű, de meleg van! – sóhajtotta. – Alighanem vihar készülődik, azért van ez a nyomasztó, fullasztó hőség.

- Nem akarom, hogy vihar legyen! – hallott meg egy panaszos hangot a háta mögött. Kíváncsian fordult hátra s egy szemüveges, copfos kislányt pillantott meg.

- Szia! Ki vagy, és mit mondtál? – kérdezte tőle.

- Zsófi vagyok, és azt mondtam, hogy nem akarom, hogy vihar legyen. Miből gondolod, hogy vihar lesz? Egyáltalán nem látok felhőt, és a nap is úgy süt, hogy folyik a víz a hátamon.

- Éppen emiatt gondolom. Ez a fülledt meleg, a szikrázó napsütés a vihar előtti csendet jelzi. És nézd az állatokat! A hangyák nyüzsögnek, a legyek izgatottan köröznek, a kutya fel-alá járkál, nem találja a helyét. És érzed ezt a szelet? Hallod a távoli morajlást? Mind azt jelzi, hamarosan megérkeznek a felhők és itt lesz a vihar.

- De én nem akarom! Én félek a vihartól!

- Félsz a vihartól? Miért kell félni a vihartól? Hiszen az olyan érdekes!

- Igen, érdekes, de félelmetes is, mert olyan hangos!

- A hangjától félsz?

- Igen, a dörgéstől. Jaj, már hallom is! Igazad volt, manócska! Egyre közelebbről hallani. Menjünk gyorsan haza!

- Messze laksz? – kérdezte Szudorka, miközben megszaporázták lépteiket, mert az eső szele elérte őket.

- Nem, nem, mindjárt otthon vagyunk, siessünk! A szél körülöttük keringett, felkapta a porszemeket, s magasra hajította őket. A levelek, a homok táncba kezdtek, alkonyi sötétség köszöntött rájuk. Zsófi felemelte a manócskát, az utolsó métereket futva tették meg.

- Hű, de jó, biztonságban vagyunk! – sóhajtott, mikor becsukták maguk mögött az ajtót. Az ablakhoz álltak, onnan figyelték a tájat. Az állatok védett helyre húzódtak, tyúkanyó maga köré gyűjtötte a csibéit. A szél süvítése még a csukott ablakon át is hallatszott, csak a kavargó port látták a szürkületben. Mikor meghallották az első dörrenést, Zsófi ijedten rezzent össze:

- Jaj, de hangos! – szepegte.

- Tényleg hangos, de szerintem vicces is! – mondta Szudorka.

– És nem jelent ránk veszélyt, ezért nekem tetszik! Nézd, itt a következő! Hű, milyen szép, fényes villám! Zsófi biztonságban érezte magát a kismanó közelében, és átragadt rá a nyugalom és a jókedv is. Szudorka minden egyes dörgést mulatságos fintorral és hangos kacagással üdvözölt, s hamarosan ő is vele együtt kacagott.

- Szeretnéd, hogy meséljek neked? – kérdezte a manó.

- Persze! – csillant fel a szeme a kislánynak.

– Miről mesélsz?

- Felhőkről, viharról és a Tündérek hídjáról – válaszolt Szudorka, és belekezdett a történetbe.