Szudorka kalandjai - Tündérhíd

Odakint vihar tombolt. Először a szél támadt fel, fekete felhők gyülekeztek az égen. A Napocska gyorsan elbújt az egyik felhő mögé, onnan figyelte az eseményeket. Egyre több és több felhő érkezett. Egyik oldalon a Meleg Levegő csapata, másik oldalon a Hideg Levegő csapata sorakozott. Zivatar apó belefújt kürtjébe, és elkezdődött az ütközet. Előbb csak a kisebb felhőgyerekek kezdtek pityeregni, aztán már az összes felhő egyszerre zokogott. Tudni kell ugyanis hogy a felhők minden apróságon sírva fakadnak. Sírnak örömükben, sírnak bánatukban, és különösen akkor, ha izgatottak. Most pedig izgatottak voltak! Vajon melyik csapatnak sikerül megijeszteni a másikat? A tét nem kicsi, azt kell eldönteni, hogy a Meleg vagy a Hideg Levegő kerül ki győztesen.

Szó, ami szó, egyik jobban igyekezett a másiknál! Szórták a villámokat, teli torokból kiabáltak! Az öreg Szél felsorakoztatta egész családját, akik olyan kiabálást, süvítést produkáltak, hogy valóságos szélvihar kerekedett. Csak úgy repültek a homokszemek a levegőben! A fák, bokrok, virágok is lelkesen hajladoztak és kiabáltak:

-       Hajrá egyik, ne hagyd magad másik!

Végül, egy különösen jól sikerült cikk-cakkos villám és egy hatalmas dörrenés hatására, a Hideg Levegő csapata visszavonulót fújt. Egyre hátrébb és hátrébb húzódtak, már csak a távolból hallatszott egyre halkuló mormogásuk.

Napocska kíváncsian kikukucskált a felhő mögül, s mikor látta, hogy véget ért az ütközet, előbújt egészen. Már csak néhány kisebb felhő pityergett, a nagyobbak izgatottan tárgyalták az imént látottakat.

Két kisgyerek, Kristóf és Niki, az ablakból nézték a zivatart. Most, hogy az eső csendesedett, és a Nap is kisütött, különös dolgot pillantottak meg.

-       Nézd, szivárvány! – kiáltott fel Kristóf.

-       Jaj, de szép! Hallod, milyen csudaszép zene szól valahol? – csodálkozott Niki.

Valóban, az egész házat betöltötte a muzsika. Körbelibegett a szobában, ráült a bútorokra, berepült a gyerekek fülébe, onnan a szívükbe.

-       Kintről jön – mondta Kristóf. – Gyere, nézzük meg!

Kiszaladtak az udvarra, és nagyon meglepődtek azon, amit láttak. A szivárvány gyönyörű, színes hídként ívelt át az égbolton. Ezen a színes szivárványhídon pedig tündérek táncoltak, és csengő hangon énekeltek.

A gyerekek mosolyogva figyelték az előadást egészen addig, míg lassan eltűnt a szivárvány, és vele együtt eltűntek a tündérek is.

Szudorka befejezte a mesét, és Zsófira pillantott:

-       Elállt az eső, vége a viharnak. Kimegyünk az udvarra?

-       Persze, menjünk! Jó lenne, ha én is láthatnám a tündérek hídját!